2017. december 28., csütörtök

Legyen Percy Jacksonból TV sorozat?

Hola!
Egy rövid kis véleménykifejtés a könyv és sorozat/film kapcsolatáról! Nem csak negatív oldala lehet annak, ha feldolgoznak egy könyvet, ám sokszor balul sül el a dolog.
Lexa voltam! ;)







Minden könyvmoly azt mondja - teljesen érthető okból -, hogy a könyvfeldolgozások gagyik, nem értékelhetők, nem igaziak, néha paródiának érződnek. A legtöbb esetben sajnos így is van. Nézzük csak például a Shadowhunters (Árnyvadászok) sorozatot, amelyet nem más ihletett meg, mint Cassandra Clare, Végzet ereklyéi névre hallgató fantasy, de romantika határait súroló könyvsorozata. Maga a könyvsorozat elképesztően jó – na meg persze idegesítő, de ez legyen az én bajom –, és ezt a TV sorozat egyáltalán nem tudta visszaadni. Nekem legalábbis semmiképpen sem.

2017. augusztus 18., péntek

A fiú, aki meg akar halni és Tizenhárom okom volt? - Kritika és ajánló


Sziasztok!
Rég jelentkeztem már ezen a blogon. Hoztam nektek egy kritikát és egyben ajánlót, illetve az én kis történetemet. Ezzel nem sajnáltatni szeretném magam - Isten ments! - csak leírni a tapasztalataim. Nem akartam túl mélyen érinteni a témát, éppen, hogy súrolom mindössze, de remélem átjön, amit mondani szerettem volna! Nézzétek el nekem, ez az első ilyen hosszú bejegyzésem egy elég nehéz témáról... :/
Azért, ha van véleményetek nyugodtan osszátok meg velem! Te is Liz! És ha szeretitek a meleg témájú blogokat, mindenképpen nézzetek be Liz blogjára, ugyanis elképesztő történet! 
Kellemes nézelődést!

Lexa












 
M
ielőtt belekezdenék a kritikámba és egyben ajánlómba beszélgessünk egy kicsit a tinédzserkori depresszióról és öngyilkossági hajlamról.
Biztos vagyok benne, hogy minden gyerekben megfordult kiskorában, hogy őt valójában örökbe fogadták és akikkel együtt él, azok nem a szülei. Nos, ha nem is minden gyerekben, a legtöbben biztosan megfordul. Így van ez tinédzserkorban a depresszióval és az öngyilkossági hajlammal is; van egy időszaka, ami kinőhető és átbeszélhető. Semmiképpen sem szabad elnyomni magunkban a rossz érzéseket, én magam is beleestem ebbe a hibába. A depresszió számomra egy néma segítségkérés volt, amivel azt jeleztem, hogy valami nincs rendben és egyedül nem tudok vele megbirkózni. Nem csak én, de a szüleim beismerték, hogy hibáztak, mikor engem okoltak a saját szomorúságomért, és hogy elég későn nyújtottak segédkezet. Több gyötrelmes hónap szállt el a fejünk fölött, mire a szüleim észbe kaptak – még a tanáraim sem vették észre – és végre kiszedték belőlem mi is a probléma.
Mi tűnt fel először?
A jegyeim elképesztő gyorsasággal romlottak éppen, hogy nem buktam meg. Senki sem szúrt szemet – sem osztálytársnak, sem osztályfőnöknek, de még tanárnak sem –, hogy mindenféle jelzés nélkül romlottak a jegyeim. Okos gyerek voltam, könnyen tanultam az előző évben, aztán hirtelen 2-3 jeggyel rontottam pár hónap alatt. Mégsem. Bár igaz, tudat alatt próbáltam titkolni, hogy bármi is gyötörne, egy idő után egyre nehezebb elhitetned magaddal, hogy minden oké, és minden megoldasz egyedül.
Mire a szüleim észrevették totál magam alatt voltam, már majdnem, hogy orvosra volt szükségem, ugyanis: nem kommunikáltam senkivel, szólni sem voltam hajlandó, ha igen veszekedtem, vagy goromba voltam mindenkivel. A szüleim folyamatosan szidtak, hogy lehetek ilyen elvetemült, mígnem körülbelül egy fél év után felfogták, hogy ennek a gyereknek nem velük, hanem magával van a baja. Bár ezek a szörnyűségek nem pár hónap alatt, hanem pár év alatt – 5-6 év – gyűltek össze bennem, mégis elég erős voltam ahhoz, hogy boldog legyek és elnyomjam magamban. Aztán persze jött egy még nagyobb impulzus és nem bírtam tovább: az elmúlt 5-6 év és az elmúlt pár hónap pillanatok alatt maga alá gyűrt én pedig elvesztem a sötétségben.
Csak röviden, mi volt az, ami nagyon felgyülemlett bennem: kicsi korom óda duci – ha úgy tetszik kövér – vagyok, nem betegség, nem szervi baj, genetika. Alacsony vagyok és az egész családom ilyen molett, bár próbálok ellene tenni, a genetikával nem szállhatok teljesen szembe, de ez egy másik történet. Ha nem volt elég a magam baja, még piszkáltak is, sokszor vertek vagy nem játszottak velem, kiközösítettek, a tanárok meg még biztatták is a gyökereket – nem konkrétan, de sosem szóltak rá az osztálytársaimra, anyám meg nem védhetett meg állandóan. Hatodikra talán sikerült kicsit elfogadnom magam, hogy ,,Ez van. Izmos vagy, de kövér. Fogadd el.”, erre jöttek sorban a nagyobbnál nagyobb csapások: tehetetlennek és hasznavehetetlennek éreztem magam, hirtelen sarokba lettem szorítva és csak néztem mi pereg le a szemeim előtt – nem kell szörnyűségre gondolni.
Lényeg a lényeg: a családom észrevette és sikerült átbeszélnünk, feldolgoznunk mindent. Ismét rengeteg időre volt szükségem, hogy megnyugodjak és feldolgozzak mindent, de megérte, mostanra rendben van a lelkem – fogjuk rá.

A depresszióba esés és az öngyilkossági hajlam kialakulása is hosszú idő, nem pillanatok alatt dől el az emberben. És azt is kiemelem, hogy az, aki öngyilkosságot követ el, kísérel meg nem feltétlen gyenge ember, elvégre ki tudja, mióta gyötrődik? Vagy mi történt? Gúnyolódás helyett bölcsebb segédkezet nyújtani.
A tanárok kedvessége és figyelmessége is sokat jelenthet, de talán a legnagyobb felelőssége az osztályfőnöknek van: elvégre olyan, mint egy másod anyuka vagy apuka, aki a gyerekekkel van a nap 10 órájában és tanácsot kéne adnia, ha egy gyerek segítségért fordul hozzá. Nos, én ötödikben kaptam egy csodás férfit osztályfőnöknek, aki nagyon figyelt ránk, sokaknak túl komoly volt, de szerettem – ha nem lett volna jó pedagógus, most nem lenne igazgató. Hatodikban viszont kaptam egy nagyon nem törődöm osztályfőnököt, aki nem általánosban, de gimiben is boldogítani fog – hosszú… Olyannyira nem törődött vele, hogy mikor anyum felhívta, hogy mit tud erről, még ő volt felháborodva, anyunak nem mert szólni, de engem egyenesen kitámadott. Igen, remek tanárok fogtam ki.
Miért hoztam ezt fel?
A Tizenhárom okom volt  című sorozat – még a könyvet nem olvastam – ugyanezt a témát dolgozza fel: depresszió és öngyilkosság. Oldalakon keresztül boncolgathatnám a témát, de most nem ez a fő célom, hanem, hogy megértessem mindenkivel: a Tizenhárom okom volt igenis valósághű. Nem feltétlen végződik minden történet ilyen szörnyűséges tragédiával, de bizony egy kisebb heget a legtöbbször hátrahagy. Lássuk röviden a történetet:
Amikor a középiskolás Clay Jensen hazaér az iskolából, a verandán egy cipős dobozt talál, amin az ő neve áll. A fiú mit sem sejtve kinyitja a dobozt, amiben - nagy meglepetésére - kazetták vannak. Miután a fiú keres egy magnót, elkezdi hallgatni az első számú kazettát. Ami azután történik, az mindent megváltoztat. A kazettákat Hannah Baker készítette. A lány két héttel korábban öngyilkosságot követett el. Clay nagyon összezavarodott, ugyanis Hannah a kazetta elején elmondja, hogy ez a csomag azokhoz jut el, akiknek valami közük volt a halálához. Clay ezután egész éjszaka a várost járja, a kazettákat hallgatja és megtudja az igazságot a lány halálával kapcsolatban.
Nos, Hannah Baker története minden egyes résszel bővül: kik miatt döntött az öngyilkosság mellett. Az ő depressziója is hónapokon keresztül tartott, a szülei nem törődtek vele, csakis egy kisbolt miatt és a számláik miatt aggódtak, azt észre sem vették, ahogy a lányuk szenved. Hannaht rengeteg barátja elhagyta, pletykáltak róla (spoiler!), végignézte, ahogy az egyik barátnőjét, megerőszakolják, aztán a végén őt is szépen meghúzták. Ez volt az utolsó csepp. Tehetetlen volt és gyenge, magányos. Olyannyira, hogy még Claytől is félt és nem hagyta, hogy a fiú közeledjen felé és segítséget nyújtson.
Hannah mind a tizenhárom embert felsorolja, bár Clay nem igazán tartozik a bűnösök közé – hiába izgul 11-12 részen keresztül – Hannah sokkal inkább magát hibáztatja, amiért nem hagyta, hogy a srác segítsen rajta. Az utolsó kazettán az iskolapszichológust említi, aki azt mondta minden egyes alkalommal a lánynak, mikor hozzáfordult, hogy mindent csak beképzel és valójában nincs semmi gond. 1) Ahha, láthatóan csak beképzelte, 2) Hogy mondhat ilyet egy iskolapszichológus? Nem az lenne a dolga, hogy segítsen?
Clay minden vágya eközben, hogy bizonyítsa Hannah igazát, még akkor is, ha a többi tizenkét embert veszélybe sodorja ezzel. Minden felsorolt emberrel beszél és ráveszi a bűnbánatra vagy legalábbis az átgondolásra. Mindenki el is gondolkodik – még ha csak az utolsó részben is – kivéve persze Bryce-t, aki nem csak Hannaht, de barátnőjét is megerőszakolta, miközben az illuminált állapotban volt. Nos, ő elég durván fogadja a vádakat, sőt tagad mindent, azt mondja a lányok is akarták, persze Clay jól tudja az igazat, és még azután sem hátrál meg, hogy a srác behúz neki.
A végén persze mindenki elismeri, hogy hibázott, a szülők megkapják a felvételeket, Bryce ügye bíróság elé kerül és Justin – a megerőszakolt lány barátja, aki Bryce haverja is egyben – nem hagyja annyiban, mindenképpen rács mögött szeretné látni haverját, még akkor is, ha tudja, ő is hibázott.
Ennél viszont van sokkal meglepőbb, vagy inkább szívmelengetőbb rész is: mikor kivallatják a tinédzsereket, mi is történt pontosan, a dátum sokkal korábbi, mint Hannah halála. Mit is jelent ez? Azt, hogyha igazán odafigyeltek volna, meg tudták volna menteni és most senkit sem kínozna a lelki-ismerete. Minden probléma megoldható, ha nehezen is, ha kínok közt is, de megoldható, csak kellenek támaszok, akik sosem hagynak el. Persze, ezt neked is ugyanúgy vissza kell adnod. És persze ebből az is lejön, hogy az öngyilkosság nem megoldás, még akkor sem, ha megerőszakolnak vagy megszégyenítenek mindenki előtt. Azt sugallja az utolsó epizód, hogy minden ember életében van valaki, aki végig mellette van, vagy segít ha kell – még ha nem is vesszük észre. Keresni kell az élet értelmét, keresni kell benne a szépet és így könnyebb megküzdeni az akadályokkal.
De nem csak a depressziós félnek kell erősnek és türelmesnek lennie, hanem annak is, aki segítséget nyújt vagy nyújtani szeretne. Ami pedig a legfontosabb, hogyha észrevesszük, hogy a másik szenved, valami nem stimmel vele NE HUNYJUNK SZEMET, hanem adjunk segítséget, higgyétek el, egy kedves beszélgetés is rengeteget jelenthet! Egy gesztus, egy mosoly, egy dicséret. Akár gyerektől, akár felnőttől. Rengeteg pedagógus felel értünk nap, mint nap – és bár megvan a saját bajuk – igenis észre kell venniük, mert ha úgy tetszik az iskola a második „családunk”. Felelősséggel tartozunk a másik iránt, főként ha osztálytársról beszélünk.
Igen, persze, az sem mindegy, hogy valaki megjátssza – nem tudom, hogyan képesek erre, de találkoztam ilyennel – a fájdalmát, vagy tényleg nyomja valami. De ez más tészta.
Szóval összefoglalván: Biztosra veszem, hogy legtöbb nézőt már az első rész kiborította és a gépet a sarokba hajította, hogy ,,Ez nem igaz!”, de igen, ezt kell fogadni, ilyenek az emberek. Nem foglalkoznak a másikkal, nem érdekli senki és semmi más, csak a maga baja. Aztán persze jön a tragédia és hirtelen mindenki bölcs lett. NEM. Mindenki szedje össze magát, és ne úgy nézze a sorozatot, mint egy kitalált történetet, ami sosem fordulhat elő! Ez nem fantasy, ez YA történet, valósághű! És mindenki gondolkodjon el azon, hogy milyen hatással van a másikra!
Szóval, kiakasztó, tragikus, de úgy gondolom érdemes végignézni vagy elolvasni. Nagyon tanulságos, nem csak depressziós félnek, aki öngyilkosságon töri a fejét és ráeszmél mennyi jó embert hagyhatna hátra, hanem a segítő – vagy éppen nem törődöm – félnek is, aki viszont ráeszmélhet mennyire nem akar vagy nem mer segíteni. TESSÉK CSAK SEGÍTENI, nem leszel tőle beteg. Nem lehet mindenki lelkét ápolni és azt is előadják, hogy nem is szabad, de talán nem is kell a kezedbe venni az irányítást, csak… beszélgess, vond be egy csomó dologba, dicsérd meg, mosolyogj rá. Rengeteget jelent egy szomorú vagy akár depressziós embernek. Higgyétek el!
Szerintem elképesztő sorozat lett, valósághű, drámai és tele van érzelmekkel, fordulatokkal, elég érdekes és persze tanulságos. Érdemes pár napot gondolkodni ezen, miután megnézte az ember. Nekem sokáig tartott átrágnom magam, először engem is felháborított, aztán elképesztően szomorú lettem, hogy ilyen sajnos tényleg előfordulhat… Mindenesetre: mielőtt meggondolatlanul cselekednél, kérlek, kérj segítséget szülőtől, nagyszülőtől, rokontól, tanártól, igazgatótól, de akár még interneten is! – nem ajánlatos, de hátha. Ha úgy gondolod, akár szakembert is felkereshetsz. Ne félj segítséget kérni, pláne egy iskolában, mert ott az a dolga mindenkinek, hogy segítséget nyújtson, nem csak a tanulásban, de az életben is!

Következő történetünk, ami ehhez a témához kapcsolódik A fiú, aki meg akar halni, (<--katt) bár nem könyv, nem is sorozat, nagyon elgondolkodtató. A fiú, aki meg akar halni egy meleg témájú blog, amelyet Liz Fray bloggerina publikál. Bár még csak hét rész van fent, tele van cselekedetekkel és remek témákkal, ötletekkel, érzelmekkel – és még talán az írónő sem tudja, hogy alig tizennyolc évesen egy csodás történetet alkotott, amelyet mindenkinek olvasnia kéne. Na, lássuk csak mit ír hozzá az írónő!
Max nem depressziós, csak céltudatos.
Christ vonzza a szép, de ad a belsőre is.
Két majdhogynem teljesen különböző fiú története, ami valahol az önálló életük küszöbén összefonódik. Mindkettejük hatással van a másikra, hiszen klisé, de igaz: a szerelem képes megváltoztatni az embert.
De ez a változás kinél lesz nagyobb? És akkor is ugyanazok a dolgok számítanak, ha Max a huszonnyolcadik születésnapjára tervezi a halálát?
Ebből már kiderült sok minden, például a két főszereplőnk neve: Max és Chris. Max enyhén depressziós, a szülei homofóbok és sosem nézték semmibe a középső gyereküket, mihasznának gondolják, bár a fiú orvos szeretne lenni. Az esze megvan hozzá, ám az életkedve nem. Egy egyszerű pincér Párizsban, egy kisebb étteremben, ahol szem- és fültanúja lesz egy pár veszekedésének.

Chris és Cara az étteremben veszekednek, miközben a pincér el sem mozdul az asztaltól, a vita tárgya nem éppen hétköznapi: bár Chris biszex és Cara a múzsája mégsem szereti a lányt, az viszont arra kéri, nevelje vele a nővére kisgyerekét, Chris viszont nemet mond. Szakítanak – bár nem jártak igazán – Chris pedig megpillantja a vörös, göndör hajú, zöld szemű, szeplős srácot, aki végighallgatta a drámai pillanatokat, amit még Shakespeare is megirigyelne, olyan tökéletes színjáték volt – legalábbis Cara részéről mindenképp. Ezzel kezdődik minden.
Chrisnek nincs múzsája, Max nem tudja kiverni a fejéből a kicsit punkos srácot – aki nem mellesleg kicsit Will Herondale-re emlékeztet meleg verzióban – és mivel a kis művészünk tökéletesnek gondolja a vörös, szeplős pofit addig körözi Maxet, amíg az bele nem megy, hogy Chris modellje lesz. Szépen, lassan egymásba szeretnek, randiznak, találkoznak Max szüleivel – akik nem tudták, hogy a fiuk meleg – és Chris barátnőjével, Yasminnal – akinek egyelőre nincs nagy szerepe, bár lehet a vidéki sráccal shippelni fogom.
Eddig minden szép és jó, rózsaszín felhők mindenhol, dúlnak a hormonok – 19 évesek, így nem csoda –, de Max elmondja Chrisnek – akivel már nem mellesleg járnak –, hogy van egy bugyuta, de annál inkább elszánt ötlete, ami szinte életcél: ha nem lel semmi boldogságot az életben huszonnyolc évesen véget vet mindennek és kiszáll ebből a negatív érzelmi kavalkádból. Chris megijed, elvégre ő az első fiú az életében, akit ennyire megkedvelt, így közli a sráccal, hogy beíratja egy egyetemre és széppé teszi az életét.
Pár nap múlva jön a levél: Christ felvették Amszterdamba a művészeti főiskolára, Maxet pedig az amszterdami orvosi egyetemre.
Nos, eddig ennyi a történet, de elképesztően tanulságos, édes és szívmelengető, nézzük csak miért:
Mint a Tizenhárom okom voltban, ebben is ott bújik a ,,Mindig van melletted valaki, csak nem veszed észre” mondatocska. Elvégre Maxnek hiába van lakótársa, egy idegen kis őrült művészbe fut bele, akinek ugyanúgy el van cseszve az élete, mint neki: csak míg Max kicsit szegényebb és a szülei homofóbok, addig Chris szülei gazdagok és akaratosak, nem akarják, hogy fiúk művész legyen. Jobban örülnének az ügyvédnek.
A két fiú szembe megy a világgal és saját maguk alakítják az életüket, együtt. Biztosra veszem, hogy lesznek nehézségek, elvégre ez még csak az eleje a kapcsolatuknak, de Max előtt kinyílik egy ajtó, amihez Chris a kulcs. Olyan, mintha két srác sétálna kézen fogva egy kikövezett úton, ami egyenesen a boldogság felé tereli őket.
Számomra elképesztőek a karakterek: elképesztően álombeliek és elképesztően valóságosak. Próbálom őket elképzelni, de túl édes karakterek születnek a fejemben, így inkább elhessegetem. Chris karaktere elképesztően színes: az egyébként egocentrikus barom – Liz szavaival élve – aki nem mellesleg művész, szinte Max kezébe adja a szívét, amiről mindenki azt hitte, hogy nincs, és olyan bölcsességekkel rukkol elő, hogy csak felnyög az ember, hogy „Wow!”. Hatalmas és elképesztően gyors változásokon megy keresztül, ami nem tudom egészséges-e, de nekem tetszik. Annyira…beleillő.
Max sem unalmas karakter, sőt egészen birizgálja az agyad, hogy pontosan miért akar öngyilkos lenni kilenc évvel később, és bár cuki, vörös és szeplős, azért belül kicsit rosszfiús. Szóval gratulálok, Liz. Maradandót alkottál, és elképesztően mély az egész sztori, amit még nem tudok annyira részletezni, de minden – értelmes – olvasó érzi, hogy ez a történet több egy meleg történetnél. Sokkal több bújuk meg benne, mint a szokásos homofóbia, vagy homoszexuális nehézségek. Sokkal több. Például, hogy mennyire nehéz félig felnőttként félig gyerekként elhelyezkedni a világban és jó döntéseket hozni, jó embereket kiválasztani. Mennyire el tudja keseríteni az embert, ha a szülei gondolkodnak és döntenek helyette, mennyire hiányzik – titkon – a gyereklét, hogy határok és szabályok nélkül éljünk.
Elképesztőenfenomenálisangyönyörűen sikerült összehozni a történetet, és siess a folytatásával, Liz!!

Ajánlom mindenki figyelmébe, és mind a Tizenhárom okos voltat, mind A fiú, aki meg akar halnit olvassátok, nézzétek figyelemmel és gondolkodjatok el rajta! Egyes részleteken, gesztusokon. Rengeteget változtathat a nézőpontodon és a véleményeden! 




2017. augusztus 5., szombat

Mielőtt megismertelek (film) kritika

Sziasztok! 
Csak egy rövidke vélemény egy frissen megnézett filmről. Remélem nem gondoltok hülyének - bár lehet kicsit túlreagáltam, de jelen pillanatban így érzem. Írjátok le, ti mit gondoltok róla! ;)
Rendelni lehet bármit - egy rövid kritika is belefér - illetve ajánljatok nekem filmeket én pedig megnézem és jövök a véleményemmel! ;) 
xoxoLexa











Before I met you – avagy hogyan cseszd el Lexa kedvét. Szóval, ha azt szeretnétek, hogy kidobjam a laptopon az ablakon, vagy csak szimplán falba verjem a fejem, akkor csak említsd meg nekem a címet és már el is érted, amit akartál.
Röviden felvázolván a sztorit: Louise (Lou) Clarkot elbocsájtják az amúgy teljesen hasztalan kávézóból – ahol nagy ritkán megfordul pár elvetemült öregasszony –, és ismét munkát keres. Éppen jókor, ugyanis egy barátja − legalábbis sokszor találkoztak a munkaügyek miatt – pont talál egy jól fizető munkát Lou-nak. Nincs más dolga, mint; elmenni egy gazdag családhoz és ápolni a testi fogyatékos fiukat, Willt. Annyit még megemlítek, hogy Will mindenkivel kiállhatatlan, egyszerűen nem tudja elfogadni azt a helyzetet, amibe belekerült, ami persze minimális mértékben érthető, elvégre egy gazdag, jóképű sportolóból lett hirtelen nyomorék. Mindössze egy telefonálás és egy gyors motor kellett ahhoz, hogy mindent elveszítsen pár pillanat alatt: a végtagjait, a barátnőjét és az életkedvét. Nos, eme kedvesen bunkó fiatalemberhez kerül Louise, aki boldogan áll munkába abban a hiszemben, hogy a fiatalember egy energiabomba. Hát, nagyot koppant, mint légy a falon. Bár tény és való – és várható… − hogy egy idő után Will megváltozik és elrejti mindennapi gyötrelmét a lány elől, mégsem változik meg igazán. (Én mindig is azt vallottam, hogy az ember nem változik, csak alkalmazkodik.) De amit ez a pasi művel, na, az elkeserítő!
Bevallom, nem lehet minden sztori Happy End (Spoiler!), de...de…de ez szörnyű! Nem tudom a könyv milyen – őszintén, ezek után nem szívesen venném a kezembe –, de a film borzalmas! Jól tudja − mert jól tudja, elvégre egy rohadt pasi, könyörgöm! −, hogy az a fiatal nő szerelmes lesz belé, illetve, hogy megkedveli Lou-t, akkor mi a jó anyamért hagyja? Elmondom. Ö-N-Z-Ő-S-É-G. Igen, ez a pasi a megtestesült önzőség.
De jó, ne háborogjunk annyira, nézzük más szemszögből: Will azt szeretné, ha Louise világot látna úgy, ahogy ő tette a balesete előtt, szeretné, ha főiskolára járna, ha valaki olyat találna, aki pótolni tudja mindazt, amit ő elvesz majd tőle. Hahaha. Miért kell elvenni? Lehet, én vagyok a hülye, vagy csak túl friss az élmény, de miért nem lett volna elég, ha a barátja lesz – bár így is szörnyű volna – és úgy támogatja? Nem, legyetek szerelmesek, élvezze az ember a filmet, aztán a végén vess véget mindennek. ÉS EGY BANKSZÁMLÁVAL NEM OLDASZ MEG SEMMIT. MEG EGY LEVÉLLEL SEM, EMBER. Ennél már csak az lett volna nagyobb kopp, ha kiderül, hogy Lou terhes tőle – mert lehetséges lett volna. Szépen melengeti a szíved, olvadozol, érzed, ahogy gyengéden simogatnak a történések, ahogy csókolgatják a füleidet azok a kellemetlen megjegyzések, már élvezed, pedig nem adtál neki esélyt, és bumm. Közli a csajjal, hogy még mindig meg akar halni, mert ez nem élet. Jobb lesz, ha ismét elmondom mi történt kb. (Vigyázz, spoiler!)

Lou megtudja, hogy Will exe hozzámegy Will legjobb barátjához. Will teljesen összetör, a lány pedig szeretné boldoggá tenni, elvégre hatalmas szíve van. Közben pedig ezt el is magyarázza a férfijúnak, hogy mi a helyzet és oktalannak tartja a bunkóságot. Nos, jó, Will sétál vele, filmeznek, egyre többet beszélgetnek, szépen lassan megnyílnak egymásnak. Aztán Louise meghallja, ahogy Will szülei veszekednek: Will édesapja támogatja az eutanáziát, míg édesanyja – igazi anyához híven – nem hagyná, hogy ép eszű gyereke végezzen magával. Louise megossza ezt a húgával és megbeszélik, hogy Lou mindent meg fog tenni azért, hogy Will meggondolja magát. Szóval utaznak ide-oda, kettecskén, vagy az ápolóval, végül több napra is elmennek „nyaralni”. Jól érzik magukat, kipróbálnak mindent, elcsattan az első csók. Erre az utolsó nap a pasi közli, hogy ennek ellenére meg akar halni…
És bumm! Megkerestem mályva színű falamat és akkorát fejeltem, hogy megrepedt. Olyan gyönyörű volt! Erre…erre elcseszi… Még táncoltak is, olyan édesek voltak, azt hittem az a nyomorult Will végre igazán boldog, DE NEM. Ő nem tud így élni, hogy jóformán nem mozog.
Megértené az ember, próbálja megérteni, de az a baj, hogy az az önzőség úgy kivirít az egészből, hogy nem sikerül. Én empatikus embernek vallom magam – hát, az osztályomnál biztosan empatikusabb vagyok –, de nem tudom 100%-osan megérteni Willt. És nem azért, mert nem érzem át, mert én nem vagyok tolókocsiban/kerekesszékben. De annyian vannak még rajta kívül a világon, olyanok, akik szellemileg nincsenek itt, olyanok, akik sosem tudták vagy tudják meg, milyen szaladni, úszni, mászni, sétálni. Neki volt nem egészen harminc éve élnie! Volt harminc éve futni, mászni, sétálni! Csak…bele kellett volna törődnie – minimális mértékben – hogy ez van, de így is lehet boldog. Az a lány a kezébe adta a szívét, rábízta a lelkét, ő pedig mákdarálóba nyomta mindkettőt és elkezdte tekerni a kart.
A végén pedig (spoiler) ír egy levelet Lou-nak, és elküldi Párizsba, a kedvenc helyére, majd megkéri, hogy legyen boldog és nem gondoljon túl sokat rá. Na, meg megírja, hogy a bankszámlája az övé és új életet kezdhet. Ez aztán a szerelem b.szki! Mert a pénz az boldogít, azzal pótolod az együtt töltött perceket. HA nem lett volna választásod, azt mondom OK, de így NEM. Volt választásod és NEM NEM NEM.
Egyszerűen erre nem tudsz más mondani, csak ismételni, hogy: Ö-N-Z-Ő-S-É-G.

Szóval engem ez a sztori nem érintett meg, sokkal inkább felháborított, de ennek ellenére, ha szeretnétek, nézzétek meg, Videa-n elérhető. Illetve, ha ennek ellenére tetszik a sztori, olvassátok el a könyveket. Igen, mert lett egy folytatása is Miután elmentél címmel. Én nem kérek belőle, köszönöm szépen! Elég volt ez is – amúgy is van bőven olvasni valóm.

2017. március 9., csütörtök

Újabb szerkesztések


Sziasztok!
Csak pár egyszerű munka, amit a mai napon dobtam össze. Mindegyik vihető, de ha viszed írj kommentet! 




 VIHETŐ! 

VIHETŐ!




2017. március 8., szerda

Újabb blogom designja





Larry + Shadowhunters





Ajánló: Cassandra Clare könyvek és a Shadowhunters

Sziasztok!
Régen jelentkeztem ezen a blogot, nagyon sajnálom, de egyszerűen se rendelés nincsen, se téma, amit fel tudnék vagy szeretnék dolgozni. De a napokban fejeztem be a Shadowhunters 2A évadát és elkezdtem olvasni Cassandra Clare könyveit, gondoltam gyorsan - mert nincs sok időm - bemutatom nektek. :) Remélem tetszik.
A sorozat feliratos!
A sorozat nem teljesen követi a könyvben leírtakat!
2B évad június 05-e körül várható! (Túl messze van...)
Vigyázat: Meleg szereplők! (Malec, Alec+Magnus)









  Kezdjük először a Cassandra Clare könyvekkel!
 Őszintén megmondom, mikor először ajánlották nekem az írónő könyveit azt mondtam: Nincs az az Isten! Elég abszurdnak, szinte már brutálisnak tűnnek a könyvei, elvégre ki hallott eddig Árnyvadászokról, Shax démonról, tündérről, vámpírról vagy vérfarkasról? Bár az utóbbi kettőről talán hallottunk, hála pár filmnek, könyvnek és sorozatnak. De én inkább a könyveket ajánlanám.
  Az első könyv, amit kivégeztem tőle, az Az Árnyvadász Akadémia 9. része, ezt is csak futólag, egyrészt rövid, másrészt információra volt szükségem, de kezdjük az elején. Először is tisztázzuk az írónő milyen sorrendben ajánlja a könyveit.

  1. Csontváros (A végzet ereklyéi 1.)
  2. Hamuváros (A végzet ereklyéi 2.)
  3. Üvegváros (A végzet ereklyéi 3.)
  4. Az angyal (Pokoli szerkezetek 1.)
  5. Bukott angyalok városa (A végzet ereklyéi 4.)
  6. A Herceg (Pokoli szerkezetek 2.)
  7. Elveszett lelkek városa (Elveszett lelkek városa, A végzet ereklyéi 5.)
  8. A Hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)
  9. Mennyei tűz városa (A végzet ereklyéi 6.)
  Ezeken kívül van több könyvsorozat is, nem csak A végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek, én még ismerem Az Árnyvadász Akadémiát, a Bane krónikákat, Magisztériumot, Gonosz fortélyokat, és még sok más, eddig le nem fordított könyv vagy könyvsorozat van. 
  Cassie könyveiben az a jó, hogy a sorozatokat bármilyen sorrendben olvashatod, mindenhogy értelmet nyer előbb vagy utóbb. Nem fontos pont az előbb említett sorrend szerint. Lényeg, hogy a sorozatokon belüli könyveket sorban olvasd el. Lehet akár úgy is, hogy először Pokoli szerkezetek (Mert az az 1800-as évek közepe, vége fele játszódik), A végzet ereklyéi, Bane krónikák és a többi. 

  Mit is szeretek Cassie könyveiben? 
  Egyszerűek, de nagyszerűek. Nincs túl fogalmazva, ahogy nem is veszi túl lazára, ,,szlengesre" a könyveit, ezáltal egyszerre modern és régi is, mint például a Pokoli szerkezetekben, aminek története Angliában, az 1800-as évek vége fele játszódik. Nagyon magával ragadó írás stílusa van, szerintem fiatalokat és felnőtteket egyaránt leköt, persze nem feltétlen adnám egy tíz éves gyerek kezébe, de ettől függetlenül minden korosztály képes élvezni az olvasást. (Például anyukám...) 
    Nagyon szeretem a karaktereit. Tökéletes jellemmel áldja meg mindet és egyszerre tudjuk utálni és imádni a szereplőket, akárcsak egy élő embert. Élethűnek hat az amúgy fantasy történet, amiben olyan dolgok szerepelnek, amik a váló életben nem is léteznek. Sokkal szimpatikusabbak számomra az itteni szereplők, mint például az Alkonyat szereplői, sokkal kidolgozottabbnak tűnik a dolog, mellesleg az írónő egy saját, általa elképzelt Alvilágot alakít ki a könyvek során, ami számomra ledöbbentő. Eddig nem igazán tudtam elrugaszkodni és más világokról olvasni, egyenesen irritált a dolog, de Cassandra Clare könyvei megszerettették velem az alvilági dolgokat, most már szinte vágyom erre a sötét világra. 

   A könyvsorozatokról:
   A Pokoli szerkezetek első része már majdnem el van olvasva. Mivel az 1800-as évek vége fele játszódik a történet, így kicsit furcsa és a szereplők is nyilván másak, elvégre nincsen telefon, meg iPhone ami állandóan pittyegne a fiatalok farzsebében, elvégre ebben az időben nők még nadrágot sem igen viseltek. 
   A szereplőink: Tessa Gray, Will Herondale és Jem Carstairs, ebből ki lehet találni, hogy itt bizony szerelmi-háromszög lesz. Az még ebben a könyvben kérdéses hogyan, de ez lesz a vége. A történet lényege, hogy Tessa-t elrabolják és ,,véletlen" Will megmenti, így az Árnyvadászok lakhelyére kerül, az Intézetbe, ahol tovább folyik az élete. Időközben megtalálja az elrabolt bátyát is. Közben bele-bele csöppennek vámpírok (pl. Camile), boszorkánymesterek (Pl. Magnus Bane) ezzel még élvezetesebbé változtatva a történetet. (Ráadásul Tessa alakváltó, de erről nem kell tudnotok, csak olvassatok)

   A végzet ereklyéi:
   Nos, még egyik könyvet sem végeztem ki, így erről nem tudok sok mindent írni. A lényege majdnem ugyanaz, mint a Pokoli szerkezeteknek: Clary egy buliban lát három Árnyvadászt, akik éppen kivégeztek egy alvilágit és nem érti ő miért látja őket (Jace-t, Izzy-t és Alec-et) Simon pedig miért nem. Aztán az édesanyját elrabolják, mikor visszamegy a házba senkit sem talál, helyette megtámadja egy démon, Jace pedig ,,véletlen" megmenti. (Milyen fura, mintha Jace és Will rokonok lennének). Mivel Clary-t mondénnak (embernek) hiszik, de látja az Árnyvadászokat, így nem igazán nézi Alec (elméletileg Intézményvezető, amúgy meg nagyon ragaszkodik a szabályokhoz) jó szemmel, hogy Clary az Intézményben van, de végül marad, Simon-nal együtt, akit időközben elrabolnak a vámpírok... Itt is van bőven baja mindenkinek. Szintén egy élvezetes könyv, naaaagyon imádom, ezt is ajánlom mindenkinek. Ez már modernebb, a helyszín New York, az év pedig 2007 (és 2016 között), így elég testhezálló iromány.  
   Talán röviden ennyit erről. 

   A Shadowhunters (Árnyvadászok) TV-s sorozatról:
   Ha nagyon ragaszkodsz a könyvben leírtakhoz hozzá se kezdj! Nem teljesen követi a könyvekben leírtakat, sőt vannak dolgok, amik teljesen máshogy vannak (pedig Cassandra Clare elméletileg szintén rendezői székben ül), de ettől függetlenül élvezhető. Én legalábbis szeretem,
    Elméletileg az évadok a könyvek sorrendjét követik. (A végzet ereklyéi 1. = 1. évad) A szereplők ugyanazok, mint a könyvben, ugyanazokat a jellemeket kapják, de a történések nem igazán egyeznek.
     A kedvenc szereplő(i)m: Alec Lightwood és Magnus Bane. Az oka egyszerű: A sorozatban viszonylag nagy szerepet kapnak, és egy párt alkotnak. Ship  nevükön ,,Malec" (NEM MALAC), én nagyon szeretem őket a sorozatban, nagyon édesek, és tökéletes színészek. (Bár aki Magnus-t alakítja (Harry) már házas, és Matt (Alec) hetero és barátnője van... Mindegy!) Az utolsó rész a 2. évadból enyhe fangörcsöt okozott. A végén Alec bevallja mennyire féltette és lihegve kinyögi, hogy szereti. *-* 
    Eeeeh, a történetet már nagyjából tudjátok, nem akarom lelőni a poént, de Malec miatt érdemes nézni (ha szereted a melegeket, ha nem, akkor már távozhatsz is). Ráadásul sokkal jobb a sorozat (számomra), mint a film. Nem igazán jött be a film, Luke sem olyan Luke-os, Clary sem Clary-s, Alec és Magnus szörnyű, de aki Jace-t játssza elmegy. Persze a sorozatnak is megvannak a maga szépséghibái, de én jobban szeretem, mint a filmet. A filmet nem bírtam végignézni.

   Rajongói oldal, információk ITT.
   Sorozatot feliratozva megtalálod ITT.
   A Csontváros filmet megtalálod ITT.
   Könyveket letöltheted PDF-ben ITT. (keresgélj a fájlok között. Ha nem PDF-ben szeretnél olvasni javaslom a Moly.hu-t, vagy a Piros Pöttyös facebookoldalt)

    A Malec fan vagy és szeretsz olvasni: 
    Akkor ajánlom nekem Az Árnyvadász Akadémia 9. részét, amiben szinte csak Malec van. Az Akadémia küszöbén hagynak egy kék bőrű boszorkánymester csecsemőt, Alec és Magnus pedig örökbe fogadja. A könyv már szinte novellának számít, alig 90 oldal az egész, rövid és mondhatni semmit mondó. Sem a múlt nincs úgy említve, sem a jelen, különálló könyvsorozat és nagyon édes. :3




2017. február 3., péntek

#4. Elkészült design

Sziasztok!
Hosszú idő után ismét szerkesztettem, ugyanis egy nagyon kedves írónő kért tőlem designt. Bár azt is ki kell emelnem, hogy Cecily is gyönyörű designokat tud szerkeszteni/kódolni, csak sajnos most nem jött össze. :/ Ennek ellenére szívesen vállaltam a feladatot! Remélem nektek is tetszik! :3